Segítő szolgáltatások



Tájékoztató anyagok



Önkéntesség



Rólunk írták



Partnereink



Elérhetőségek

Email:
tuzmadar@tuzmadaralapitvany.hu


Telefon:
06 1 455 8100/8607 mellék


Mobil:
06 30 790 3841; 


Bankszámlaszám:
10300002-20249829-00003285

 

Adószám:

18120763-1-41

Feliratkozás hírlevélre

Név:


E-mail cím:

Hírek, cikkek » Főnix: az újrakezdés, az újraszületés univerzális szimbóluma

Főnix: az újrakezdés, az újraszületés univerzális szimbóluma

2013-06-10 00:21:32

Győzelem a halál felett

Ha tágabban értelmezzük a halált, mondja Rohánszky Magda onkopszichológus, akkor az ott van mindnyájunk életében nap mint nap, amikor életfázisok zárulnak le, válások történnek, megváltozik értékrendünk, elengedünk valamit, ami előtte nagyon fontos volt. A daganatos betegek életében ezek a „kis halálok” még gyakoribbak. Újból és újból új értelmet kell találniuk, vissza kell születniük a reményvesztettségből a remény állapotába.

Gyakran előfordul, hogy emberek személyes élmények miatt választanak nehéz hivatást. Ön is így lett onkopszichológus?

– Daganatos betegekkel már régen foglakoztam a magánpraxisomban, majd a Varázsvölgy Holisztikus Gyógyító Központban, de kórházban sosem dolgoztam. Annak, hogy elfogadtam Bodoky Györgyprofesszor hívását a Szent László Kórház Onkológiai osztályára, van személyes töltése. Éppen lezárult az életem egy fontos és kihívásokkal teli periódusa. E folyamat egyik momentuma egy nemzetközi női dialógus volt Mumbayban. A kongresszus után még másfél hónapot csavarogtam Indiában, és rengeteget tanultam, tapasztaltam, legfőképp magamról. Abban a nagyon idegen, ijesztő és mégis vonzó világban a kiszolgáltatottság, a nehezen elfogadható szabályokhoz való alkalmazkodás volt a legfőbb élményem. A mese és a legkeményebb valóság hajszálnyi átmenetei között, egyfajta kulturális sokk állapotában döntöttem: dolgozni fogok azokkal, akik a betegség és az egészségügy különös és néha kétségbeejtő világában küzdenek a gyógyulásukért.

A szakember számára igazi kihívás a daganatos beteggel való találkozás, a fizikai megpróbáltatások mellett az óriási szellemi és lelki teherrel való megküzdés támogatása. Talán nem túlzás, hogy életem egyik legfontosabb céljává vált az onkopszichológia gyakorlatának fejlesztése és megismertetése. Néhány kollégámmal együtt ennek platformjául hoztuk létre a Magyar Pszichoonkológiai Társaságot 2002-ben és született meg kicsit később a Tűzmadár Program, amely egy komplex pszichoszociális támogató rendszer daganatos betegek és hozzátartozóik számára.

– A program hátterében álló szervezet neve: Tűzmadár Alapítvány a Minőségi Életért. Milyen a minőségi élet?

– A betegséggel is lehet minőségi életet élni, amikor – bár vannak szakaszok, amikor arra kell fókuszálni – nem a rák áll az élet középpontjában, jut mellette idő másra is.

Fontos, hogy a betegség ne uralja és ne vigye szét a kapcsolatokat, legyen az életnek értelme, amiért jó létezni a betegség alatt is.

– Úgy tudom, Önön kívül Magyarországon nagyon kevés onkopszichológus dolgozik onkológiai team tagjaként, egy-egy az Országos Onkológiai Intézetben, a kecskeméti onkoradiológián és a debreceni onkológiai klinikán.

Mitől függ, hogy része lehet-e a teamnek pszichológus is, és mit ajánl azoknak az onkológusoknak, akiknek nem segíti a munkáját lélekgyógyász?

– Több helyen – például a Péterfy vagy az Uzsoki kórházban is – van részállású onkopszichológus, s dolgoznak pszichiáterek, pszichológusok a kórházakban, akiket akkor hívnak, ha akutan szükség van rájuk. Mi, akik a team tagjaiként dolgozunk, ott vagyunk a megbeszéléseken, részt veszünk a viziteken, megismerünk minden pácienst, és nyomon tudjuk követni változásaikat. Lehet, hogy az első találkozáskor a beteg azt mondja, nincs szüksége pszichológusra, de az ismétlődő kezelések során újra és újra találkozunk, váltunk néhány szót. S ha egy nehezebb időszakban mégis szükség lesz a szakember segítségére, már a meglévő kapcsolatra építhetünk. Az osztályos munka másfajta jelenlétet is elvár a pszichológustól a hagyományosabb pszichoterapeuta-jelenléthez képest. Én azért dolgozhatom team tagjaként, mert Bodoky professzor olyan magas szintű ellátást akart biztosítani onkológiai centrumában az ország minden részéről érkező betegek számára, amelynek része az onkopszichológiai ellátás is.

Ahol nincs pszichológus, azt ajánlom az orvosoknak, ha van idejük rá, adjanak oda a betegeknek egy egyszerű pszichoszociális szűrő-kérdőívet, amivel kiválaszthatók az erősen szorongó vagy depressziós betegek, és őket utalják tovább szakemberhez. Ilyen szűrő-kérdőíveket szívesen biztosítunk a kollégáknak.

– Mit gondol, kinek a felelőssége, hogy a betegeknek csak ilyen kis hányada részesül komplex ellátásban?

– Ennek nemcsak az az oka, hogy kevés az onkopszichológus vagy kevés szakember érhető el könnyen a rendszeren belül, hanem az általános pszichológiai kulturáltság is. Meg az is, mit gondolunk arról, hogy mennyire tudunk beleszólni saját sorsunk, betegségünk alakulásába. Ez ugyan manapság változóban van, de a páciensek nagyobb része még mindig azt gondolja, hogy a betegség kezelése kizárólag az orvos dolga és neki nincs más teendője, mint átadni a felelősséget és viselni a következményeket.

A betegek egy kisebb része azonban már felismeri, hogy az orvosi tudás mellett szükség van az ő akaratára is a gyógyuláshoz, és az együttműködés nem csak arról szól, hogy elfogadja a kezeléseket, hanem megnézi, hogy mivel tudja magát erősíteni fizikailag, lelkileg, hogy sikeresebb lehessen a betegséggel való megküzdésben. Tisztában van azzal, hogy a pszichoszociális környezet is támogatója lehet a gyógyulásban.

– És a magyar onkológusok zöme is azt gondolja, hogy a gyógyulásban a beteg passzív szereplő?

– Ebben is sok a változás, de nehéz és hosszú folyamat átmenni egy patriarchális rendszerből egy partneribe, ahol a tudás és a felelősség megosztott, közösek a döntések, ahol az együttműködés a kölcsönös bizalomra, tiszteletre épül. És amikor az orvos is mondhatja, hogy ennek utána kell néznem, konzultálnom kell. Ráadásul ez az ő számára is jobb, hiszen óriási teher, ha egyedül kell viselnie a felelősséget.



– Olvastam egy felmérést, amelyben Peep Stalmeier és kollégái megvizsgálták, hogy a holland onkológusok mennyire vannak tisztában betegeik igényeivel. Az derült ki, hogy a betegek jóval nagyobb arányban szeretnének részt venni a terápiával kapcsolatos döntésekben (73, illetve 51 százalék), illetve sokkal inkább választanák a rövidebb, de jobb minőségű életet biztosító kezelést (75, illetve 20 százalék), mint orvosaik feltételezik.

– Az orvosoknak nagyon nehéz elfogadni azt a választást, ami rövidebb életet eredményez. Az ő szemléletük szerint a beteget meg kell gyógyítani.

– Mindenáron?

– Igen. Holott a betegek egy része, amelyik gondolkodik ilyen kérdéseken, esetleg úgy véli, hogy fontosabb jól enni, inni, szeretkezni, dolgozni, amíg lehet, és ha már ezekre nem alkalmas, akkor nem akar mindenáron életben maradni. Nekünk, gyógyítóknak fel kell nőnünk a feladathoz, hogy ne tekintsük kudarcnak, ha valaki így dönt, mert ez egy felnőtt döntés, és a betegnek joga van hozzá. Magyarországon azok vannak kevesebben, akik így döntenek. Akkor abban kell őket támogatnunk, hogy ezt végig tudják vinni.

– A Tűzmadár Alapítvány honlapján idéz egy felmérést, ami szerint az amerikai onkológusok 56 százaléka tapasztalt meg kiégést szakmai életében, illetve egy angol vizsgálatot: a klinikai onkológusok pszichiátriai morbiditása 21 százalékos, magasabb, mint azoké, akik haldoklókat kezelnek (12 százalék), és az onkológusok között több a munkájával elégedetlen (65 százalék), mint a palliatív területen dolgozók között (53 százalék).

– Magyarországon is – dr. Túry Ferenc és az SE Magatartástudományi Intézetének felmérése szerint – az onkológusok és a pszichiáterek állnak az élen a kiégettek listáján, és ők vezetnek az öngyilkosságban és a pszichiátriai megbetegedésben is. Arról nincs adat, hogy mennyi közöttük a tumoros beteg, de valószínűleg ez az arány is magas lehet. Látom, milyen tehertételnek vannak kitéve – és ez már a rendszer hibája: reggel 7–8-tól este 6-ig, 7-ig dolgoznak, napjában több tucat beteget néznek meg. Sokszor még arra sincs mód, hogy negyedórára megálljanak, rendesen egyenek. Az a gyógyító, aki rááll arra, hogy csak a fizikai testtel foglalkozzon, általában saját magával kapcsolatban is megfeledkezik a többi területről. És eszébe sem jut, mondjuk, napi fél órát relaxálni, hogy oldja a feszültségeit. Elméletileg minden orvos tudja, hogy a test egészsége nem létezik a lélek egészsége nélkül, de ez a tudás nincs jelen a mindennapokban. Hogyan lehetne ezen változtatni? Egy volt onkológus kolléganőm most Svédországban dolgozik, és azt mondja, hogy napi kilenc betegnél többet nem nézhet meg – azzal a kilenc beteggel van ideje foglalkozni, a lehetőségeket átgondolni, közös döntést hozni, munka után pedig tud párkapcsolatot építeni, uszodába menni, a szakirodalom mellett néha egy-egy regényt is elolvasni – emberléptékű életet élni.

– Robert Gatenby, amerikai rákkutató azt írja a Nature-ben, hogy szemléletet kellene váltanunk, és az agresszív kezelés helyett, amikor az a cél, hogy minden rákos sejtet kiirtsunk, egy lágyabb megközelítést kellene alkalmaznunk, mert az agresszív kezelés terápiarezisztenciát és rossz életminőséget eredményez, ráadásul bizonyos tumorok esetén a kisebb dózisú kezelés ugyanolyan hatásos, illetve bizonyos tumorok kezelés nélkül sem progrediálnának vagy maguktól is regrediálnának. Új feladatot szán a pszichoonkológusnak is: a pácienssel magával elfogadtatni, hogy lehet együtt élni a rákkal.

– Bizonyos szempontból ez történik néha a napi gyakorlatban: legyengítjük a betegséget, majd együtt élünk vele, például azért, mert a mellékhatások miatt csökkenteni kell a dózist. Azt látom, hogy ilyenkor a beteg megkönnyebbül, élhetőbbé válik az élete. De az is előfordul, hogy a beteg csak a gyógyszerben bízik, ezért akkor is ragaszkodna a kezeléshez, amikor az már valójában szükségtelen. Ilyenkor a pszichológus feladata a helyzet érzelmi elfogadásának segítése és az elkövetkező időszakra való lelki és szellemi felkészítés.

– Vagyis a terápia alapvetően a személyiség erősítését, felnövesztését jelenti?

– Fogalmazhatunk így is. La Shan, az onkopszichológia úttörője, aki a 1940-es évek végén kezdett tevékenykedni, fordulópontnak nevezte a rákbetegséget. Az életet veszélyeztető betegség idején könnyebb az energiákat mozgósítani az életmód megváltoztatása, a személyes fejlődés érdekében. Aki kihasználja ezt a lehetőséget, az a gyógyulás után is megtartja új értékrendjét, jobbá válnak emberi kapcsolatai, minőségibb lesz az élete.

Forrás: Medical online

• Vissza a hírekhez •

Eseménynaptár

Facebook

Cikkek


Itt minden szónak súlya van 2015-06-29 12:44

A beteg és a „többiek”

részletek

Lélekben is gyógyulni kell 2013-11-10 20:29

A rák diagnózisa olyan mint a cunami: ahol előző nap még boldog párok sétáltak a tengerparton, ott másnap a pusztulás és romok képei fogadnak...

részletek

Előítélet-mentes sorstársak a Tűzmadárban 2013-11-10 19:18

Az egészséges ember a jelent, de jövőjét is csak egészségesként tudja elképzelni. Hárít, minden kórság gondolatától irtózik, még akkor is... részletek