Segítő szolgáltatások



Tájékoztató anyagok



Önkéntesség



Rólunk írták



Partnereink



Elérhetőségek

Email:
tuzmadar@tuzmadaralapitvany.hu


Telefon:
06 1 455 8100/8607 mellék


Mobil:
06 30 790 3841; 


Bankszámlaszám:
10300002-20249829-00003285

 

Adószám:

18120763-1-41

Feliratkozás hírlevélre

Név:


E-mail cím:

Élet/cetlik

Élet/cetlik

Napló/töredékek

Élet/szilánkok

 

      „Aki úton van, áll. Csak az áll igazán, / aki úton van. Aki egyszer eltökélte, / hogy útnak indul, attól fogva áll”  (Rónay György)

      Eddig soha nem tapasztalt fájdalomra ébredek, nem is tudom, hol vagyok, valami páni féle­lem vesz rajtam erőt. Mozdulok, de rosszul az egyik lábam térdtől lefelé egy görcs az egész, ömlik rólam a víz. Most mi van, mi ez? Lassan csitul a fájdalom, a félelem marad, kiká­szálódok az ágyból. Még csak fél egy, de ma már nem lesz alvás. Anyámtól örökölt sámlira kuporgok a vaskályha elé, nézem a tüzet. A Prédikátor könyve jut eszembe „mindennek meg van az ideje”: a gyásznak, a ráknak, a táncnak, a sírásnak, magánynak, öregségnek. Na, de ne­kem úgy tűnik mintha nálam mindnek egyszerre érkezett volna el az ideje. Egy éve halt meg a feleségem I. rákban. Egy éve tudtam meg, hogy én is rákos vagyok. Ekkor derült ki (vettem észre), hogy teljesen magamra maradtam. Beszélni kellene valakivel erről. De kivel? Na meg minek? Meg egyébként is tudjuk, hogy az élmények nem arra valók, hogy megosszuk őket. Meg kell élni őket. Erről van szó.

      Olvastam: „Óriási hiba, ha túl sokáig hagyjuk magunkat szenvedni. Segítsünk magunkon! Szellőztessük a lelkünket! Azután tárjuk fel az okokat, mert az ember lelki okainak nem okuk van, hanem történetük”. Hát akkor szellőztessünk, lapozgassunk az egy év történéseiben. Gondolatok, események, cselekedetek, olvasmányélmények, félelmek és szorongások, meg­küzdések és vereségek, nem is olyan ritka győzelmek stb. stb. Időutazás. Az elmúlt egy év egypercesei. Zarándokút?

*

      „A sokk heves érzelmi érzelmi hullámzást jelent, megrázkódtatást, amelyet többnyire valami­lyen külső hatás: inger, értesülést vált ki. A sokk olyan erőteljes élmény, amely tulajdonképpen szét­robbantja, szétrázza a személyiséget” (Szentmártoni Mihály)

*

      Olvastam: „Az élet akkor kezdődik, amikor az ember az első halálos sebet megkapja.”         I. haláláig azt gondoltam, hogy számomra a karamellás nyalóka sosem fogy el. Egy pillanat alatt én három halálos sebet kaptam. Élek.

      Kérdés: Vajon mikor volt az a pillanat, amikor az egész lényem megállt és leblokkolt?

  1. halálakor, vagy amikor megtudtam, hogy rákos vagyok? Nem. Nem. Nem tudom. A baj (méghozzá nagy baj, és tudom meg fogom bánni), hogy nem is foglalkozom a betegségemmel, a rákkal úgy, ahogy kellene, de végül is a lelkem beteg (van még lelkem?). Sokat olvasok, ta­lán túl sokat is. Mennyi okos tanács (?). Neten is sokat bóklászok, mintha keresném a kulcs­mondatot, a varázsigét, amitől egy pillanat alatt minden rendbe jön „csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”. Van ilyen szó? Istenem, van ilyen szó?

      Klinika. A gyász miatt, alig tudok gondolkodni, (két hónapja volt a feleségem temetése) pedig most kellene nagyon figyelni magamra. A doktor nyugodt, mondja a lehetőségeket, műtét vagy sugárkezelés. Nekem kell döntenem. Próbálom mondani, hogy most nekem nem megy a döntés, segítsen. Mondja, hogy ő, mint szakorvos a műtétet javasolja, de onkológiai szempontból a sugárkezelés is megfelelő. Elkezdődik a kivizsgálás, járom a klinika részlegeit. Kétségtelen, a doktor rendesen tájékoztat, de nem hagyja magát, nekem kell dönteni. Nem tu­dok.

      Mit fogok csinálni egyedül a műtét után? Félek is a műtéttől. Ha gond van, ki segít? Persze más is van így, gondolom, de mégis, a kórház Pesten van, én meg itt az erdő (a semmitől is távol) közepén lakom egyedül. Most először hiányzik, hogy nincs szomszéd. A mentő sem találna meg. Elönt az önsajnálat. Érzelem nélkül folyik a könnyem.

*

      Döntenem kell. Megy az idő. Holnap elindulok másodvéleményt kérni. A sugárkezelést javasolják. Agyam helyén egy betontömb.

      Már nem tudom, mit csinálok. Ma megint elmentem a „biztonság” kedvéért egy másik másodvéleményt kérni. Itt is a sugárkezelést javasolják. Hát legyen. Fáradt vagyok. Hazafelé lemegyek a kriptába I.-hoz. Ennél rosszabb helyzetben már nem is lehetnék, egy szívinfark­tusnak most örülnék.

      Klinika. Döntöttem (?), mondom a doktornak. Sugárkezelés. Megkapom a beutalót a Kék­golyóba. Sem érzelem, se értelem, semmi.

*

      Kékgolyó. Ez a szó Magyarországon a halál szinonimája. Senki nem hívja az Onkológiai Központot Onkológiai Központnak. Kérdezik: Hol volt? A Kékgolyóban. És már tud is min­denki mindent. Aki nem ismeri, talán azt gondolja, hogy a megtérés, az Istenhez fordulás he­lye „Meditációs objektum”. Hát nem az. Senki még egy halk „mementó morit” se suttog el. Sőt, a rohanó, mászkáló, vagy éppen orvost szidó ingerült emberek tömege között elég sok vidám embert látok. Ez még akkor is igaz, ha a szemükben, ott repdes fekete szárnyaival a félelem lepkéje.

      Kékgolyó. A főorvos szabadságon van, de ad egy telefonszámot. Fiatal szakorvoshoz irá­nyít. Telefon, szerencsém van, elsőre kicseng, felveszik és szilveszter előtti napra hívnak be. Időben ott vagyok. A doktor kikérdez, van ideje rám, el is kezdi a gyógyításomat. Csak ámu­lok. Nem vagyok ehhez szokva, végül is Magyarországon élek. Rejtő J. mondaná: „Gyanús, nagyon gyanús”. Azért nem tagadtam meg magam, kitört rajtam az önsajnálat, sírok egy kicsit. Már nem is szégyellem, csak végtelenül szomorú vagyok tőle.

      Álmodok, szinte minden éjjel, I. mindegyik álmomban benne van. Egyszerű álmok pl. sétálunk a Duna parton a kutyával, vagy a kertben dolgozunk. Néha olyan valóságos, nem is merem kinyitni a szemem, hogy a varázslat el ne tűnjön. Ilyenkor egész délelőtt jól vagyok, hátam sem fáj olyan kegyetlenül.

*

      Tűzmadár Ház. Úgy tűnik Karácsony után megállt az élet. Napokig egy lélekkel sem találkozom. Bíbelődők a kertünkről (I. emlékére) íródó, lassan formálódó füzetkével, meg a növénynevekkel, „pihenésképpen” a neten a rákról szóló cikkeket olvasom. Egy félig-meddig civil szervezet a Tűzmadár Ház weboldalát böngészem, „Rákbetegek és hozzátartozóik pszichoszociális rehabilitációjáért”. Micsoda alcím. Nem mondanám, hogy a név megfog. Vi­szont egy csomó remek program van náluk. Egy pillanat alatt döntök. Telefon, időpontkérés. A helyszín egy öreg kórház, rendben tartott régi pavilonja. Passzol hozzám. Aki fogad, nem néz ki pszichológusnak. Törékeny, fekete hajú hölgy, inkább tudósnak, vagy művésznek gondolnám. Bizonytalan vagyok. Időm sincs a töprengésre, mert már kérdez, én meg mondom a magamét, a gyászomat, a rákomat, az öregségemet, az önsajnálatomat és nekiállok sírni. Teljesen idétlen helyzet. Mit kezdjen egy nyivákoló vénemberrel? Látja, hogy terápiás csoportba beengedni nem lehet, de segítségre van szükségem. Gyors, határozott. Azonnal egyéni autogén tréningre jegyeztet elő. Ekkor esik le a tantusz, de hát ő a főnök, és már ballagok is haza. Egy kis hiányérzetem azért maradt, még sírdogáltam volna.

*

      A háztartás vezetése megrémít. Semmit nem találok, azt sem tudom, mit kell csinálnom. Nagyon segítséget sem tudok kérni, mert akiknek elmondom, hogy nem tudom beindítani a mosógépet, darálót stb. nagyokat nevetnek, és úgy néznek rám, mint egy gyengeelméjűre. A neten keresek segítséget.

      Kékgolyó. Kapom a hormoninjekciót, izzadok, mint egy ló. A doktor változatlanul lelkes, tájékoztat, vigasztal, próbál lelkesíteni. Nem sok eredménnyel. Csak kóválygok. Eszembe jut, hogy mennyire tudjuk értékelni azt, aki, nyomorúságunk alatt akárcsak a kisujját nyújtja ne­künk. Mivel gondolkodni sem tudok, ráhagyatkozom. Én mindent halogatok, legszívesebben befeküdnék I. mellé az urnafülkébe.

      Tűzmadár Ház. Megyek autogén tréningre, de nem néztem meg a neten a munkatársak nacionáléját. Így teljesen üresek a gondolataim. Mosolygós, határozott hölgy fogad, velem ellentétben igen magabiztos. Bemutatkozunk. E. (ő lesz a terapeutám) könyvtárnak nevezett apró helyiségbe irányít, és tényleg körös-körül a polcokon könyvek, a földön, a művészetterá­pián használt eszközök, félig kész rajzok. A kis íróasztal két oldalán egy-egy kényelmes fo­nott karosszék. A hely remek, megnyugtató, máris kevésbé tartok E. határozottságától. Nézem mit fog velem kezdeni. Ő kérdez, én mesélek, meg sírok. Így megy egy órán keresztül. auto­gén tréningre alig marad idő. Mindegy, van net, meg vagy húsz éve már jártam autogén tré­ning kurzusra.

      Meg kell keresnem az ebédhordás lehetőségét. A betegségem, az egyedüllét kissé nehézzé teszi a hétköznapokat. Vigyáznom kell, hogy az önsajnálat ne öntsön el. Ha eszembe jut, hogy nincs több házisüti, padlón vagyok. Gyerekes? Hogy ez a legnagyobb problémám? Nem, nem ez, messze nem, de hiányzik I., meg az egészségem, na meg a régi életem.

*

      Tűzmadár Ház. Napokig nem mozdulok ki itthonról. Az egyetlen ember, akivel találko­zom, az ételszállító. Gyakran vele sem, csak ráakasztja a kapura az ebédet, megrántja a csen­gőt és már rohan is. Most nem kell mennem sem a Klinikára, sem a Kékgolyóba, így hetente egy nap autógén tréningre járni öröm. Ráadásul a Tűzmadár Ház jó messze van, nincs isme­rős, nincs kérdezősködés, és beszélhetek I-ről, miközben egy jót sírok. Nem csoda, I. hiánya teljesen betölti a lelkemet. Persze szóba kerül a rák is, de csak úgy mellékesen. E. megadóan, türelmesen hallgatja a nyivákolásomat, lehet, azon jár az esze, hogy az öreg miért nincs még a pszichiátrián. Értem őt.

      Kékgolyó. Félek, zsigerből félek. Pedig nem kellene. Csak a sugárkezelésre készítenek elő. Három kék pötty a hasamra. Reszketek. A nővér kérdezi, fázok? A kérdés mögé bújok. Még lefényképeznek, és kész. Később a sugárkezelés alatt egy monitoron viszontlátom ma­gam. Mementó. A félelem minden ránca rajta van az arcomon.

      Kékgolyó. Ma ültették be az arany markert a rákos területre. A doktor elmondta mi fog történni, majd eltűnik, a nővér előkészít, majd ő is eltűnik. Sehol senki, semmi. Valahol gu­banc van, mert hallom a doktor feszült hangját. Majd vége, kapkodva öltözöm, csak ki innen. Büfé. Két kezembe fogom a forró kávét, majd elindulok a kórház kápolnája felé. Térdhajlás nincs, csak lezuttyanok a székre. Gondolat sincs. Minden előzmény nélkül elkezdem mon­dani: „Mind a két kezem nehéz… érzem, ahogy egész testembe áramlik a meleg vér stb.” Meg­nyugszom. Nahát, csodálkozom, működik az autógén tréning? Ki hitte volna?

      Csak vagyok. Sodródom megint. Fáj a hátam. Áttétel? Végül is mindegy. Fáj. Fel kell ráz­nom magam. Felejtek. Elmennek a dolgok. Alig tudok kézzel írni, a betűk összevissza állnak. Volt már, hogy elfelejtettem az orvosom, gyógyszereim nevét. Gyakran nem jut eszembe az életkorom, foglalkozásom, néha a számok világa is elég ijesztő tud lenni. A napi ebédem is elég esetleges. Lehet, hogy volt egy csendes stroke? Elmenjek neurológushoz? Ha volt, hát volt.

*

      Az a baj, hogy a gyász és a rák lassan kitölti szívem-lelkem-gondolataim minden zegét-zugát. Olyan mintha valaki aknákat telepítene körém. Ördögi kör. Ráadásul egyre faragatlanabb vagyok, az meg az állandó magány következménye. A régi életemmel mi lett? A doktor azt mondja, hogy a gyász miatt sokkos állapotban vagyok. Na de már négy hónapja! Meddig tart? Felír kedélyjavítókat (félmaroknyit), de nem váltom ki.

      A gyász gyakran leteper. Néha naponta többször is. Pedig nem adom meg magam vér nél­kül. Felhasználom élettapasztalatomat (majd hét évtized) szakmai tapasztalataimat, olvasmá­nyaimat, relaxációt, vallást, emberi kapcsolataimat, stb. Ha valahogy fölkászálódok, akkor jön a rák, és újra kezdődik minden elölről. Hát bizony néha a „nap nem is süthetett volna már hi­degebben”.

      Tűzmadár Ház. Vége az egyéni autogén tréningnek. Tulajdonképpen egész jól tudom gyakorolni. És működik is. Használom is. E. gyakorlatias, semmi lebegés. Jól látja, hogy vé­dekezésből viselkedem kifelé olyan furán, „csináljon egy fényképalbumot” mondja, „írja le a gondolatait, és ne csináljon úgy, mint aki jól van, amikor nincs jól”. Ami, azonban fontosabb, hogy ilyen helyzetben is meg tudta hatékonyan tanítani az autogén tréninget. E. életutam olyan szakaszán a kísérőm, amikor térdig járok a lelki dagonyában. Hálás vagyok érte.

      Gyönyörűséggel olvastam Pál levelét a korintusiakhoz „… ezért nem veszítjük kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról-napra megújul”

*

      Itt a tavasz. Nincs hideg, igaz némi takaró, azért itt fenn a hegyen elkel. Napok óta a tera­szon ebédelek, olvasok. Sokat töprengek, hogy bennem miért van ez az összekapcsolódás a rák, a gyász, meg a magány között? „Kit siratok, mit siratok”? És mi ez a tutyi-mutyiság, to­porgás az élet körül? Mi ez az érzelmi káosz, állandó virnyogás? Persze tudom. I. öt évig bir­kózott a rákkal. Mindenhová elkísértem a kezelésekre, sugárra. Végigéltem teljes mélységben kívül-belül az öt év minden kínját, örömét, mert volt az is, nem is kevés sőt, nagy örömök is bőven voltak. De most? Öt kemény év után minden folytatódik. Ismét ugyanazt az utat (ke­resztutat) járom. De már a magamét és egyedül. Ugyanazokon a kórházfolyosókon járok, ugyanazokon a székeken ülök, és az ablakon kinézve ugyanazokat a kissé elhanyagolt kór­házkerteket nézem. Mikor megtudtam, hogy rákos vagyok, különösebb ijedséget nem érez­tem. Valószínű már I. küzdelménél kiféltem magam. De akkor mégis mi ez? I. hordozza a halálüzenetet? Elpakolom I. háromlábú botját, járókeretét, maradék gyógyszereit átnézem, azokat, amik 2018-ban járnak le, félreteszem, mondván majd nekem is jók lesznek. A korházi csomag is változatlanul ott áll a sarokban (öt éve), de most az én holmijaim vannak benne. Fá­radt vagyok, nagyon fáradt, a testi immunrendszerem mellett, lelki immunrendszeremnek is vége. Persze ez így egyszerű volna, a lélek mintha bonyolultabb lenne.

      Bizony bonyolultabb. Nézegetem a tegnapi bejegyzést, milyen jó volna azt mondani, hogy csak figyeljek I.-ra és őt utánozva, mint előttem járót, én is megtalálom az utat. Magam útját kell járnom. Milyen közhely, banalitás. Jézusom. Szinte hallom, ahogy I. nevet.

*

      Élet /Mélyvíznek hittem /Akvárium volt (Puszta Sándor)

      Ferences templom: Mi a rák titka az életemben? Mit tudok éjfél előtt egy perccel csinálni? Kire figyeljek? A Jobb latorra? Vagy Szent Ferenc rablójára? Apropó Szent Ferenc. Halála előtt nem sokkal mondta, hogy itt az ideje, hogy a pályáját újra kezdje, mert eddig nem sokat tett. Nekem is itt van az ideje, hogy újra kezdjem. De mit is?

      Olvasom: „Vegyük észre, hogy saját fájdalmunk nem „különb”, pontosan ugyanolyan, mint azoké, akik körülöttünk élnek” Ezt az „eszem” tudja, csak én nem tudom.

      Kirándulok. Fent vagyok a ház feletti kilátónál. Egy lélek sincs se közel, se távol. Élvezem a tájat. A Dunakanyar talán innen a legszebb. Rézi kutya is csendben van. A Dunán egy ha­talmas kirándulóhajó úszik. Innen fentről egy nagyobb gyufaszálnak látszik. Gyönyörű. Imádkozni volna kedvem, de ima helyett a következő mondás bukkan fel a tudatomban „A tengerész, ha imádkozik, akkor már nagy baj van” . Nevetnem kell magamon. Nevetek is. A ku­tya észreveszi a változást, elkezd körbe-körbe rohangálni. Hát igen, a nevetés tényleg gyó­gyító hatású.

*

      Már hetekkel ezelőtt megvettem Eszterházy Péter Hasnyálmirigynaplóját. Eddig csak belelapozgattam, de most nekiálltam elolvasni. Hát igen, az Írófejedelem. I. szerette, sokat is olvasott tőle, én nem annyira szeretem. Egészséges embereknek biztos izgató, bizsergető ol­vasmány. Nekem szorongó érzés volt olvasni, a mesterien szőtt mondatokban néha magam­mal találkoztam. A naplóban vajon mennyi az író, a szerkesztő, másoknak szóló vagányság és mennyi Eszterházy Péter? Bogarászom a sorokat. Valahol olvastam tőle „szó, szó, szó - a többi néma csend”

      A magány, amely eddig, mint érték volt jelen az életünkben, most ellenséggé vált. Ezért töprengek azon, hogy milyen lenne az életem, ha lett volna gyerekünk? Gondozna, törődne velem? Lenne kivel beszélnem, megoszthatnám vele a gondjaimat? Mikor a Kékgolyóban je­lentkeztem az ablaknál a hölgy megkérdezte, hogy kit írjon be hozzátartozónak. Mondtam, hogy nincs. Mi van ma, bukott ki belőle a kérdés együtt érzőn, ma csak magányos emberek jönnek hozzánk? Így van ez, ilyen az élet morgom vissza. Menyegzősdi, tehetősdi, temetősdi. Nem érti, miért mondom. Én sem értem miért mondtam.

      Az én igazi nagy a terapeutám a kert. Ma is ámulva-bámulva mászkálok a kertben. Tu­dom, hogy a kertnek vannak nagy pillanatai, de idén tél végén, tavasszal nem is egy volt. Mi lesz nyáron, ősszel, ha így halad? Nem volt tél, talán fagy se nagyon, viszont csendes eső, szitálás sok volt. Ezt nagyon megérezték a hagymások, tavaszi erdei növények, és ontják a vi­rágokat. Az egész környék virágillatú, még a csönd is az. Olyan bogarak, lepkék jelentek meg, amiket még nem is láttam a környéken. Még a házzal szembeni erdő is (mely általában bölcs, panasztalan,) kivirult. Egész nap a kertben dolgozok, élvezem a nap minden percét.

*

      Kékgolyó. Minden nap kell járnom sugárkezelésre. Délután háromkor indulok és este ki­lencre vagy tízre érek haza. Igazából kevésbé félelmetes, mint a híre. Ebben nagy szerepe van az asszisztenciának. Türelmesek, segítőkészek, mosolygósak, és sok jó tanácsot adnak (pl. ét­kezés). Így könnyebb elviselni, hogy az ember ingben, gatyában, zokniban kacsázik az igen látványos műszerek felé. Ráadásul a kezelő asztal felett a kivilágított álmennyezeten az üvegtapéta is csupa virág. Persze fél az ember, de legalább egy nyugodt, biztonságot „sugár­zó” környezetben fél.

      Ferences templom. A reggeli zsolozsma alatt az jutott eszembe, hogy a karácsonyi és a húsvéti ünnepek, milyen észrevétlen átsuhantak felettem. Semmi, de semmi nem maradt meg bennem. Csak voltam. Nagypénteki prédikációban az atya mondta, hogy Jézus megmutatja a szenvedés helyes útját, módját nekünk, nem önmagára gondolt. Senkire, magamra sem gon­dolok. Majd az idő, az idő…mondják. Van még időm? Tudom, hogy van, de akkor is nagyon nehéz.

      Kékgolyó. Vége a sugárkezelésnek. A doktor megdolgozott velem (szükség is volt a szaktudására, segítségére). Volt egy pár mellékhatás, de vége. Uramisten! Harminckilenc kezelés. Három hónap múlva kontroll.

      Kékgolyó. Kezelések óta eltelt a három hónap. Kontroll. A labor negatív. A doktor elége­dett. Nem csak velem, magával is, maga meg fog gyógyulni mondja. I.-nak is mindig ezt mondták. Így nincs nagy heuréka, de azért örülök (nem is kicsit). A következő kontroll dec­ember 23-án (!!). Vajon mit hoz a Jézuska?

*

      Tűzmadár Ház. Végre szeptemberben bekerültem a messziről olyan nagyon áhított Simonton kurzusra. Nem kellett volna jelentkeznem. Az időpont a rossz. I. névnapja, házas­sági évfordulónk, kórházi szenvedésének, halálának, temetésének első évfordulója, közeledő halottak napja, mind ebben a pár hétben sűrűsödik össze. Egy mérgezett kút alján ülök és pislogok felfelé. Az a gond, hogy a Simonton terápiát csak 100% intenzitással, teljes odafor­dulással lehet, és érdemes csinálni. Simonton terápia az életről szól, nekem meg állandóan I. jár az eszemben „Vigasza az öregedőnek/előhívni az útra keltet/egy szóra-táncra folytatásra/.

      Tűzmadár Ház. Valahol olvastam egy kedves történetet. Egy vidéki cirkusz két oroszlánt ajándékoz egy állatkertnek. Egy öreget és egy butát. A fiatal jószág nem tudta megtanulni a gyakorlatokat. De, egy év múlva megtáltosodott és minden inspiráció nélkül a ketrecben csak saját maga örömére elkezdte a gyakorlatokat bemutatni. Így vagyok én is a Simontonnal. Újra átolvasom a „Gyógyító képzelet” című munkát. De most már jegyzetelve. Neten is megnéz­tem mit írnak róla. Új impulzusokat kapok, igazából a mostani ismeretekkel, tapasztalattal, empátiával kellene elkezdenem a Simonton kurzust. Itthon megint a nagy „optimizmus”. Van értelme? Magányos, törődött, öregedő emberként gondolok magamra. Érzelmi hullámvasút, amin ülök.

*

      Szüneteltetem a TV szolgáltatást három hónapig. Vajon miért csináltam? Hogy megmutassam magamnak, hogy én igen, én bírom az igazi mély magányt, a csöndet? Betegen is kibírom. De hát én szeretem a csöndet, az egyedüllétet. Akkor meg miért? Nem tudom. A TV meg hiányzik. Fene egye meg a hülyeségemet!

      Csodás meleg őszi napos idő. Milyen rég volt ilyen tiszta, megelégedett napom. Egy ismerősöm mondja, igyak Svédcseppet. Nagyon jó. Gyógylikőr. Megállapítom, hogy az én gyógylikőröm a KERT. Söröskrigliből iszom.

      Még mindig milyen érdeklődő vagyok a világ dolgai iránt. És milyen indulatos! Mint pél­dául ma is. Ma ünneplik a szegények világnapját szerte a világon. Nálunk is. Hát igen műkö­dik a karitatívosdi: mindig a szétosztó van a középpontban, soha nem az adakozó. Érzékel­hető, hogy a szegényekkel való foglalkozás jó befektetés. Mérgelődöm.

      Kórház: Colonoscopia. Tanár úr diktál: súlyosan beteg férfi…. közbeszólnék, de minek? Igaza van. Egyágyas szoba. Éjszaka van. Aludni nem tudok. Működik a teljes evakuáció. Ész­reveszem, hogy mennyire elszakadtam a tárgyaktól. A ház üresen áll, és nem izgulok azon, hogy mit nem zártam be és mit felejtettem el kikapcsolni. Kajánul gondolok arra, hogyha el­vinnék mindenestül a házat, legfeljebb az örökösök dühöngenének. Tanár Úr mondja: vizs­gálat nehéz volt, rák nincs, öt év múlva újra colonoscopia. Nevetve mondom, de én már akkor nem is fogok élni. Ő is nevet. Elköszönök. Kézfogás őszinte, régi kapcsolat. Huszonöt éve vagyok a betege.

      Olvastam „vegyük kezünkbe létünket, mint ahogy az ember egy könyvet vesz kézbe és kezd­jen minden lapot figyelmesen elolvasni. Próbáljuk megfejteni életünk üzenetét, amely bizonyo­san benne van az életünkben, létezésünkben.” Így hát kezembe veszem a „létemet”, ami éppen olyan kusza, mint az írásom és „figyelmesen” egy lapot az elmúlt évből „elolvasok”. I. halálá­nak első évfordulóján kialakult krízis, amilyen lassan alakult ki, olyan gyorsan szűnt meg. A gyász változik, mélyebb lett, inkább a valódi érzelem, kevésbé az érzelgősség van a lelkem középpontjában. A lelkem teszi a dolgát. Kezdek egyensúlyba kerülni. De hol van az életem üzenete? Most mi van? Min rágódok már megint?

 

      Az öregember bizalma különösen ingatag és esetleges. Éppen ezért furcsa, hogy valami friss gondolkodás, életerő alakul bennem. Megoldásokat, új szakorvost keresek, kezdek ki­mozdulni otthonról, bár tévetegen, bizonytalanul bámészkodok. Mindegy, mozgásban va­gyok. Szokásomtól eltérően (számomra igen fura érzés), nem befelé fordulók, hanem kifelé, mások felé. Teraszon, csendben erről beszélgetek a vendégeimmel, és az egyik halkan mondja „ne fuss szobádba, ott se jobb,/ magányod magaddal viszed,/ bár meleg van,/lámpád ragyog.”

*

      „Minden törekvésünk ellenére ugyanis az élet egy maradék része értelmetlen-ilyen a szenve­dés és a halál. A halál önmagában véve értelmetlen, mert minden emberi érték megsemmisíté­sét jelenti. Miért halunk meg mindig túl korán, túl fiatalon, idő előtt? Az ember fellázad az irra­cionális maradék ellen. Ezekre a „miért”-ekre csak a vallás tud kielégítő választ adni.” Ha a búza szem nem hal meg…” (Jn 12 24 )ez a halál irracionális voltára adott keresztény válasz.

(Szentmártoni Mihály)

*

      Lapozgatva az irka-firkáimat meglep, hogy milyen keveset írtam a fizikai betegségemről, kezelésekről, arról, hogy viselem, helyzetemről, ami néha igen-igen kínos, a gyógyszerek mellékhatásairól stb., stb. Még egy nyomorult panaszdalt sem költöttem. Kétségtelen „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Cseh Tamás énekli „Ha nem hallod akkor is jön/ ha nem jön, akkor is jön”. A rák ilyen. Ezt hívják az orvosok tünetmentes állapotnak. Azonban az agyamban állandóan szól a vészcsengő.

      Tűzmadár Ház. Valahogy betagozódtam a Tűzmadár Házba. Szeretek oda járni. Olyan, mint egy több száz négyzetméteres gyóntatószék. Szeretem, hogy az állandó aktivitás mellett is mindig csend van, tisztaság. A bejárat előtt is minden csupa virág. A bejáraton belül tea fogadja a betérőt. Colonoscopia után megyek a dietetikushoz. Milyen furcsa ellentét: tisztaság meg az én vastagon poros lelkem között. Na de: „Lélek, lélek, miből éljek?” Majd megmondja a dietetikus.

*

      Nyugtalan vagyok. Elmegyek az új (nem a „sugaras”) szakorvosomhoz. Nevetve mondja, „hogy neki sok dolga van, nem ér rá egészséges emberekkel foglalkozni.” Meghökkenek. Pró­bálom mondani, hogy igen, de nekem középsúlyos rákom van, meg az is, és ez is, na meg az, sorolom, sorolom. Puhán megfogja a vállam, és csendesen mondja. „S. bácsi lesz baj, de most nincs, reméljük soká nem is lesz”. Nem is tudom. Most megnyugszom vagy beletörődök a dolgokba? Isten akarata nem ismer miértet, motyogom I. kedvenc idézetét.

      Olvasom: „A rákos betegek túlélését vizsgálva mélyinterjúkat készítettek olyan emberekkel, akik már többszörösen túlélték prognózisukat. E betegek közös jellemzője az volt, hogy pozití­van tudták szemlélni a rákjukat. Ezek az emberek arról beszéltek, hogy a rák értelmet adott az életüknek. A rák fontos dologra tanította meg őket. Hogy a tudás és a szeretet az igazán fontos dolgok. Hálával gondoltak a rákra.” Ez baromság gondolom. Tavasz van, minek olvasok ilye­neket? Nem hiszem, hogy valaha is hálával tudok majd a rákra gondolni. De értem mit akar mondani az idézet.

      Érdekes, hogy a májusban olvasott fenti idézet nem múlt ki bennem. Egész nyáron a kerti munkák alatt, pihenés közben, utazás közben csak-csak felbukkant a tudatomban. Minden­szentek van. I. nélkül a második. Csak állok a kriptában I. fülkéje előtt, a gyertyák százai ég­nek, ablak nincs, alig kapok levegőt, most sírás nélkül folyik a könnyem a füsttől. A kripta csendes, egy látogató sincs, csak úgy vagyok a tétován kószáló emlékekkel, és a fenti idézet váratlanul bekúszik a gondolataim közé. Morfondírozok. Nem a saját akaratomból ugyan, de a széles útról rákerültem a keskeny ösvényre. A talaj köves, és mintha a kövek belemarkolnának a szakadék szélébe, alig lehet rajtuk járni. Mégis az elmúlt egy évben, belül többet éltem, hosszabb utat tettem meg, mint előtte akár egy évtized alatt.

*

      Halottak napja van, itthon is meggyújtom az emlékezés gyertyáit. Figyelem, ahogy a kis lángok, hogy törnek felfelé az ég felé. És én merre felé törekszem? Életem nehézé vált, nincs benne semmi csillogó, inkább ökölbe szorított kéz (Akarat? Végül is mindegy.) lett a minden­napok része. Nem tudok az élethelyzetemen változtatni, vagy a betegségemet megszüntetni. Érzem, tudom az elmúlt év (és következő évek) abszurditásán túl is van értelme az életemnek, még a megszüntethetetlen szenvedésnek is lehet értelmet adni. Elfogadva, megélni? Vagy föl­ajánlani? A jezsuita szerzetes H. atya szerint: „ne dögöljek meg úgy, mint a cement.”

      Megöregedtem és tényleg korkárosult vagyok. Még utóbb nemcsak hálás leszek a ráknak, hanem tapsikolni is fogok neki (mint E. P.). A „szentektől ments meg Uram minket!”. De fő­leg magamtól, önmagamtól ments meg Uram!

      Istenem, az elmúlt két nap kiszívta minden erőmet, nagyon elfáradtam. Senectus est morbus!-Az öregség betegség. Menyire igaz! Késő éjjel van, mire szokásom szerint rákupor­gok a kissámlira a vaskályha elé. Nézem a tüzet és hallgatom az őszi erdő semmihez sem fog­ható csöndjét. Lassan bennem is egyszólamúvá válik a csönd. Hazaértem.

*

      Reggel van. Már most fáradt vagyok. Rendet kellene rakni a lakásban. Íróasztalon, széken, fotelban, ágy mellett mindenhol könyvek. A könyvek halálról, másvilágról, gyászról, gyász­feldolgozásról, betegségről, betegségmegelőzésről, öregségről, relaxációról, megküzdésről, nyomorúságról szólnak. De még a verses könyvek is ígyisúgyiskiterítenek műfajon belül van­nak.

      Milyen feleslegesek a nagy semmin való rágódások. Ezek nem mások, mint kiskapuk, kibúvok keresése, a természeti törvényeknek rám nézve igen kedvezőtlen igazságai alól. Most a biológiai vészhelyzetben szembe találkoztam azzal a nagyon erős érzéssel, hogy Uramisten én is meghalok? Betegségről-életről való gondolkodásom, pedig nem más, mint maga a reménykedés, rosszul beidegzett túlélési taktikázás. Azonban legjobb, ha csöndben van az ember. Főleg belül.

*

 Olvasom: Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok Isten.

                 Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok.

                 Legyél csendben, és tudd.

                 Legyél csendben.

                 Legyél.

*

(vagyok, vagyok, vagyok, igaz kissé fanyar lelki közérzettel)

*

      Összeszedem a könyveket egy helyre kupacolom őket. Kiszedem a cetliket a könyvekből, amik egyszerre voltak könyvjelzők meg naplótöredékek. Beleolvasok némelyikbe és arra gondolok, hogy nem tudom, mit hoz a holnap. De hát azt sem tudom mi lesz délután?

      Meghökkenek, igazából nem is érdekel, hogy mi lesz. A kérdés egyszerű: vagy vállalom betegségemet, egyedüllétemet, keresztemet, vagy fásultan, rágódva, lázadó keserűséggel hor­dozom.

  1. jut eszembe, hogy életének utolsó évei milyen figyelmes szeretetben, mások szolgálatá­ban telt el. Sok örömben, megbecsülésben, szeretetben volt része. Betegsége ellenére is meg­elégedett volt. Teljesnek, szépnek látta életét. „Kasza vágta virág!” Transitus! Belesimult a halálba.

      Tehetetlennek és ugyanakkor egészen felszabadultnak érzem magam. Mintha mázsás súly­tól szabadultam volna meg. Napok óta állandóan alszok, és pihenten ébredek. Visszakeve­redtem a hétköznapokba. Három hete még azt írtam volna, hogy mint a „csupa sebbé csiszolt kavics” olyan lettem. Hülyeség. Lezártam az elmúlt évet. Ma már örülök, hogy nem használ­tam a kedélyjavító bogyókat és átéltem, amit átéltem.

      Ez már álomkór. Napjaim alvással, evéssel, telefonálással telnek. Elfoglaltságot, munkát keresek, végül is a doktor azt mondta, hogy minden rendben, „egészséges vagyok”. Úgy is érzem magam.

*

      Ma igen szorgos vagyok (fiatalos mozgással). Téliesítem a vízaknát, rendbe teszem az erdő szélén levő madáretetőt, feltöltöm madáreleséggel. Holnap lesz I. születés napja, viszek neki virágot (I. hiánya az idővel egyenes arányban nő), bevásárolok. Döntöttem, mégis csak összeszedem a cetliket (már ami megvan), néhányat átírok a gépbe, egy kicsit megszerkesz­tem, valami borítót eszkábálok köré, és elviszem a Tűzmadár Házba és beadom az Emese díj pályázatra. Az elmúlt év egypercesei: „Nem mondhatom el senkinek/elmondom hát minden­kinek”.

            Advent van, az új egyházi év kezdete. Életemben is egy új epocha kezdődik. Vajon milyen lesz? Már nincsenek kérdéseim. Mit csináljak az elmúlt évvel? Na és a cetlikkel, az apró beírásokkal, amit oly nagyképűen naplótöredéknek/szilánkoknak nevezek? Nem írom tovább. Végül is elvé­gezte a feladatát „a lélek ezer recéje-ránca/magát készségesen kitárta”. Bedobom a palackpostát. Ha átsodródik a túlsó partra, és ha valahol valaki rátalál, mondjon egy fohászt, mindannyiunkért, betegekért, eltávozottakért. Majd dobja vissza, sodródjon tovább. 

 

Egerszegi Sándor

Eseménynaptár

Facebook

Cikkek


Itt minden szónak súlya van 2015-06-29 12:44

A beteg és a „többiek”

részletek

Lélekben is gyógyulni kell 2013-11-10 20:29

A rák diagnózisa olyan mint a cunami: ahol előző nap még boldog párok sétáltak a tengerparton, ott másnap a pusztulás és romok képei fogadnak...

részletek

Előítélet-mentes sorstársak a Tűzmadárban 2013-11-10 19:18

Az egészséges ember a jelent, de jövőjét is csak egészségesként tudja elképzelni. Hárít, minden kórság gondolatától irtózik, még akkor is... részletek